Betegségem története.....

Ha szeretnéd megosztani betegséged történetét,

itt megteheted!

(Köszönet a sorstársaknak, hogy meg osztják velünk a betegségük történetét.)

Fné G. Katalin

Életem azon története melynek során átéltem az újjá születést.

2000 karácsonya előtt önvizsgálat során  sok kis apró csomót éreztem,

a jobb mellembe.

Sürgős orvosi vizsgálat, majd kivizsgálások sorozata után,

2001. feb. 19-én műtétre került sor.

Az orvosom a jobb mellem eltávolítása mellett döntött,

amire előtte felhívta a figyelmemet.

A felépülésem után csak gyógyszeres kezelésbe részesültem.

Először fél évente, majd később évente jártam orvosi vizsgálatokra.

Azóta is rendszeresen járok ellenőrzésekre.

Jól vagyok, jól érzem magam.

Sokat mozgok, próbálok az egészséges életmód szerint élni.

Hiszen, nagy bennem az élni akarás.

Kívánok a sorstársaimnak, jó egészséget, és nem gondolni a gyilkos kórra.

 Üdvözlettel Katalin

K. Sné Icu 

Sosem mondtam, hogy rákos vagyok

Aztán egy nap úgy döntöttem, hogy elkísérem a szomszédnőmet mammográfiára, mert én még sose voltam. Semmire nem gyanakodtam, korábban a családban nem volt még rákos sem, nemhogy mellrákos. A mammográfiáról rögtön elküldtek ultrahangra, mert nem tetszett nekik valami. Az ultrahang után azt mondták, hogy bár csak egy hét múlva lesz eredmény, már felmehetek az orvoshoz időpontot kérni, mert ez itt műtét lesz. Egyáltalán nem izgattam magam, lebegtem, azt gondoltam, ez egy átmeneti állapot, és velem nem történhet semmi. Ezen is túl leszek, annyi minden jött már, úgyhogy nem téma. Nem is olvastam utána, nem akartam vele foglalkozni. A hónaljban már tapintással érezhető áttét volt. A mellben lévő daganatot azért nem lehetett kitapintani, mert a mellbimbó mögött volt.

Az orvos azt mondta, ne keressem az okát, ez egyértelműen valamilyen stresszhelyzet hatására alakulhatott ki, talán másfél évvel azelőtt. Akkor történt, hogy édesapám meghalt, ráadásul ekkor jött ki rajtam édesanyám korábbi halála is, amit akkor nem tudtam feldolgozni, mert sérült újszülött lányomra koncentráltam. Másnap reggel bementem a sebészhez, aki közölte, hogy nem várjuk meg a biopszia eredményét, hanem hétvégén elvégzik az előzetes vizsgálatokat, és hétfőn elsőnek műt. Közben csinálni fogják a fagyasztást, átvizsgálják a területet, hogy van-e még ráksejt. Nem volt időm gondolkodni. Csak az volt a fejemben, hogy ki kell vasalni egész hétre, a beteg nagyszülőknek szólni, hogy egy ideig nem tudok főzni nekik.

Félresöpörtem az egészet

Vasárnap nehéz szívvel váltam el a családomtól, de az volt az érdekes, hogy akkor sem féltem. Másnap, mielőtt hozzákezdtek a műtéthez és megkaptam a koktélinjekciót, azt mondták: lehet, hogy le kell venni a mellemet. Olyan kómás állapotban az ember föl se fogja, hogy mit mondanak neki. Mivel nagyon mélyen hat rám az altatás, a kritikus időszakot átaludtam. Az intenzíven ébredtem, egészen jó kedélyű voltam, még arra is gondoltam, hogy olvasok kicsit. A szemüvegtokomban egy levelet találtam, amit a férjem aznap éjjel írt, mikor bevitt a kórházba: ő mindent végiggondolt, és rettenetesen kétségbe volt esve. Én nem nagyon fogtam fel semmit a dologból. Nem tudatosan nyomtam le, egyszerűen hátrasöpörtem az egészet. A férjem azt mondta, hogy csak előre kell nézni, a doktornő pedig azt, hogy meg fogok gyógyulni: és én végig ezeket tartottam szem előtt. A kezelés is szinte rögtön a műtét után megkezdődött, mindent annyira időben elkaptak, hogy nem voltak holt idők, amikor félni, szorongani tudtam volna. Nekem nem hullott ki a hajam, csak csapnivaló minőségű lett. A kemoterápia kezelés első napján igazából remekül éreztem magam, utána haza is mentem. Csak másnap, mikor lementem a piacra, akkor tört rám az a végtelen gyengeség és émelygés. Később az ínyem is vérzett, de minden mellékhatást enyhítettek az orvosok, ami meg nem lett jobb, azzal megtanultam együtt élni. A sugárkezelést jól viseltem, leszámítva, hogy néha egész napokat kellett várni a kétperces kezelésre. Hófehér és gyenge voltam, az arcom egészen eltorzult. A család végig azt mondogatta: már csak ennyi és annyi van hátra, már látjuk az alagút végét. A gyerekek is jól álltak hozzá, sosem pánikoltak be, vagy nekem nem mutatták.

Magam miatt

Eltelt két év, megerősödtem, a leleteim negatívak voltak: úgy döntöttem, hogy jöhet a plasztikai műtét. A férjem azt mondta, ne miatta, hanem magam miatt csináltassam meg. Addig sehol, semmilyen helyzetben nem vetkőztem le. Esténként lámpaoltás után, a férjemnek háttal vettem csak le a betétes melltartót. Ugyanakkor tudtam, hogy csak két évig tart, és ezt az időszakot el kell viselni. Nem igazán sajnáltam magam, még azt sem mondanám, hogy az önértékelésem romlott: nem akartam ráérni ezzel foglalkozni. A plasztikai műtét egy évig tartott, három műtétből állt. Az elsőnél beépítették az implantátumot, majd három hónap múlva kiderült, hogy kevés a bőr, ezért a hátizom lebenyt húzták előre. Újabb három hónappal később megcsinálták a mellbimbót, és egymáshoz igazították a két mellemet. Utána sokkal jobban éreztem magam húszéves koromban nem voltak ilyen melleim.

Kicsit önzőnek lenni

Annak idején, mikor meghallottam a diagnózist, hazamentem, kitöltöttem egy pohár konyakot amit nem szeretek feltettem zenét, és elszívtam életem utolsó cigarettáját, mert azt mondtam: ha nem gyújtok rá többet, akkor meggyógyulok. Ez egy olyan kapaszkodó volt, ami erőt adott. Három napig hiányzott, de aztán - és azóta - egyáltalán nem. A táplálkozási szokásaim is mások ma, de nem tudatosan változtattam meg őket: a szervezetem már nem kívánja az azelőtt imádott nehéz ételeket. Az életfelfogásomon is változtatott a betegség: azelőtt minden apróságon felhúztam magam, mindent én intéztem mások helyett. Sok felesleges dologra pazaroltam el az energiámat. Utána úgy döntöttem: csak azzal foglalkozom, ami nekem vagy a családomnak fontos. Megtanultam egy kicsit önző lenni, élvezni az élet minden percét, észrevenni a jót, a szépet.

Terápiák, kézművesség, agykontroll

A kezeléseket követően mindenbe belekaptam, amivel leköthettem magam, és emberek között lehettem. Kerestem az olyan lehetőségeket, ahol hozzám hasonlóakkal találkozhatok, és ahol segítenek feldolgozni mindazt, ami velem történt. A Támaszadó Szolgálatnál voltak főzőcskés, kézműves, életmód programok, előadások, és rákbetegekkel foglalkozó csoportterápiák. A művelődési házban a kézművességet, üvegfestést, decoupage-t is kipróbáltam, amikkel azóta is szeretek foglalkozni. Agykontrollt már a betegségem előtt tanultam, utána elvégeztem a gyógyító tanfolyamot is, ahol megtanultam: minden az agyban dől el. Ha én meg akarok gyógyulni, azt nem mástól kell várnom, hanem akarnom kell. Zeneterápiára, pszichodráma csoportba is jártam, ahol olyasmit is ki tudtam adni, sírni magamból, amiket azelőtt elzártam.

Fórum az interneten

Később próbáltam olyan csoporthoz kapcsolódni, ahol én segíthetnék másoknak. Ilyet nem találtam, pedig már arra is gondoltam, hogy szervezek foglalkozásokat, ahol átadhatom másoknak, hogyan gyógyultam meg: itt vagyok példának, merítsetek erőt belőlem!
Akkoriban lett internetünk: találtam egy mellrákkal kapcsolatos fórumtopikot. Itt nem arról panaszkodunk, hogy kinek-mi baja van, hanem egyszerűen hasonló problémájú emberek beszélgetnek. Elmondhatom, ha valami bajom van, mert mindenki tudja, miről beszélek. Aki már volt olyan helyzetben, mint én, az félszavakból ért, nem közhelyekkel válaszol. Velük azóta is rendszeresen találkozunk.

Ide nézzetek, meggyógyultam!

Három évvel ezelőtt bukkantam egy rákbeteg nőkből álló hastánc-csoportra. Ott a nők egészen felszabadulnak, mindenki elfelejti a baját, nőiesnek és szépnek érzi magát. Azelőtt sokkal szégyenlősebb voltam. Velük fellépni is járunk, és már az első sorban is jól érzem magam a színpadon.
Nemrég pedig az a cég keresett meg, amelyik műtött mellű nőknek gyárt különleges fehérneműket, hogy vegyek részt egy divatbemutatón. Úgy éreztem, igenis van értelme annak, hogy végigmenjek a kifutón, és megmutassam: ide nézzetek, én meggyógyultam, ezt az egészet így kell viselni!

Tulajdonképpen ez a betegség rengeteg jót adott. Sok olyan dolgot észreveszek ma, ami mellett azelőtt elrohantam. A múlt héten mikor kirándulás közben egy fasorra bukkantunk, olyan boldogság fogott el, hogy megöleltem egy platánfát. Nekem azelőtt ilyesmi eszembe se jutott volna.

Minden nőnek üzenem
A hétköznapi kis csodák bennünk vannak, ha figyelünk rájuk és nem pazaroljuk el az életünket. Nagyon fontos, hogy járjunk mammográfiai ellenőrzésre, akkor is, ha semmi baj nincs. Közhelynek tűnhet, de én tudom, hogy oda kell figyelni rá, mert az időben felfedezett rák gyógyítható.